Herman Ottót egész gyerekkoromban amolyan meseszerű alaknak gondoltam. Aminek nyilván volt köze a különféle tan- és egyéb könyvekben látható fotóihoz – robusztus, sörényes fej óriási szakállal –, de gyanítom, az is szerepet játszott benne, hogy a lakásunkhoz közeli Herman Ottó-lakótelepen sok csodálatos dolog volt a fagyit is áruló garázskocsmától a környék egyetlen, a folyton kitörő lécei miatt finoman szólva is balesetveszélyes hajóhintájáig. Azt csak sokkal később tudtam meg, hogy a szepességi német családból származó Herman Ottó nem csupán az én képzeletemben magasodott fel, a valóságban sem volt éppen érdektelen figura; nem véletlenül emlegetjük az utolsó magyar polihisztorként.
Éppen előzésben voltam, amikor hátulról megjelent egy levillogni akaró autós, rányomtam a gombra, és mivel a megelőző kommunikáció angolul folyt, a villogósnak címezve annyit mondtam, hogy „fuck you”, majd pedig minden mondat végére odatettem, például hogy „Google”.